Job 40–41

40. Rész

Ekkor szóla az Úr Jóbnak a forgószélbõl, és monda:

Nosza! övezd fel, mint férfi, derekadat; én kérdezlek, te pedig taníts engem!

Avagy semmivé teheted-é te az én igazságomat; kárhoztathatsz-é te engem azért, hogy te igaz légy?

És van-é ugyanolyan karod, mint az Istennek, mennydörgõ hangon szólasz- é, mint õ?

Ékesítsd csak fel magadat fénynyel és méltósággal, ruházd fel magadat dicsõséggel és fenséggel!

Öntsd ki haragodnak tüzét, és láss meg minden kevélyt és alázd meg õket!

Láss meg minden kevélyt és törd meg õket, és a gonoszokat az õ helyükön tipord le!

Rejtsd el õket együvé a porba, orczájukat kösd be mélységes sötéttel:

Akkor én is dicsõítlek, hogy megtartott téged a te jobbkezed!

Nézd csak a behemótot, a melyet én teremtettem, a miként téged is, fûvel él, mint az ökör!

Nézd csak az erejét az õ ágyékában, és az õ erõsségét hasának izmaiban!

Kiegyenesíti farkát, mint valami czédrust, lágyékának inai egymásba fonódnak.

Csontjai érczcsövek, lábszárai, mint a vasrudak.

Az Isten alkotásainak remeke ez, az õ teremtõje adta meg néki fegyverét.

Mert füvet teremnek számára a hegyek, és a mezõ minden vadja ott játszadozik.

Lótuszfák alatt heverész, a nádak és mocsarak búvóhelyein.

Befedezi õt a lótuszfák árnyéka, [és] körülveszik õt a folyami fûzfák.

Ha árad is a folyó, nem siet; bizton van, ha szájához a Jordán csapna is.

Megfoghatják-é õt szemei láttára, vagy átfúrhatják-é az orrát tõrökkel?!

41. Rész

Kihúzhatod-é a leviáthánt horoggal, leszoríthatod-é a nyelvét kötéllel?

Húzhatsz-é gúzst az orrába, az állát szigonynyal átfurhatod-é?

Vajjon járul-é elõdbe sok könyörgéssel, avagy szól-é hozzád sima beszédekkel?

Vajjon frigyet köt-é veled, hogy fogadd õt örökös szolgádul?

Játszhatol-é vele, miként egy madárral; gyermekeid kedvéért megkötözheted-é?

Alkudozhatnak-é felette a társak, vagy a kalmárok közt feloszthatják-é azt?

Tele rakhatod-é nyársakkal a bõrét, avagy szigonynyal a fejét?

Vesd rá a kezedet, de megemlékezzél, hogy a harczot nem ismételed.

Ímé, az õ reménykedése csalárd; [puszta] látása is halálra ijeszt!

Nincs oly merész, a ki õt felverje. Ki hát az, a ki velem szállna szembe?

Ki adott nékem elébb, hogy azt visszafizessem? A mi az ég alatt van, mind enyém!

Nem hallgathatom el testének részeit, erejének mivoltát, alkotásának szépségét.

Ki takarhatja fel ruhája felszínét; két sor foga közé kicsoda hatol be?

Ki nyitotta fel orczájának ajtait? Fogainak sorai körül rémület [lakik!]

Büszkesége a csatornás pajzsok, összetartva [mintegy] szorító pecséttel.

Egyik szorosan a másikhoz lapul, hogy közéje levegõ se megy.

Egyik a másikhoz tapad, egymást tartják, egymástól elszakadhatatlanok.

Tüsszentése fényt sugároz ki, és szemei, mint a hajnal szempillái.

A szájából szövétnekek jõnek ki, [és] tüzes szikrák omlanak ki.

Orrlyukaiból gõz lövel elõ, mint a forró fazékból és üstbõl.

Lehellete meggyujtja a holt szenet, és a szájából láng lövel elõ.

Nyakszirtjén az erõ tanyáz, elõtte félelem ugrándozik.

Testének részei egymáshoz tapadtak; kemény önmagában és nem izeg-mozog.

Szíve kemény, mint a kõ, oly kemény, mint az alsó malomkõ.

Hogyha felkél, hõsök is remegnek; ijedtökben veszteg állnak.

Ha éri is a fegyver, nem áll meg benne, [legyen bár] dárda, kopja vagy kelevéz.

Annyiba veszi a vasat, mint a pozdorját, az aczélt, mint a korhadt fát.

A nyíl vesszõje el nem ûzi õt, a parittyakövek pozdorjává változnak rajta.

Pozdorjának tartja a buzogányütést is, és kineveti a bárd suhogását.

Alatta éles cserepek vannak; mint szeges borona hentereg az iszap felett.

Felkavarja a mély vizet, mint a fazekat, a tengert olyanná teszi, mint a festékedény.

Maga után világos ösvényt hagy, azt hinné [valaki,] a tenger megõszült.

Nincs e földön hozzá hasonló, a mely úgy teremtetett, hogy ne rettegjen.

Lenéz minden nagy állatot, õ a király minden ragadozó felett.