Lamentations 4–5

4. Rész

Jaj! de meghomályosodott az arany, elváltozott a szép színarany, kiszórattak a szent hely kövei minden utcza szegletére.

Sionnak drága fiait, a kik becsesebbek valának mint a színarany, cserépedénynek tekintették, a fazekas munkájának.

Még a sárkányok is oda nyujtják emlõiket, szoptatják fiaikat; az én népem leánya pedig kegyetlen, mint a struczmadarak a pusztában.

A csecsemõ nyelve az ínyéhez tapadt a szomjúság miatt; a kisdedek kenyeret kértek, és nem volt, a ki nyujtott volna nékik.

Kik pompás ételeket evének, elpusztulának az utczákon; a kik bíborban neveltetének, a szemétdombot ölelgetik.

Bizony nagyobb az én népem leányának bûnhõdése Sodoma bûnhõdésénél, a mely elsülyedt egy pillanat alatt, noha kézzel sem ütöttek felé.

Az õ názireusai tisztábbak valának a hónál, fehérebbek a tejnél, testök pirosabb vala, mint a korál, termetök mint a zafir.

[De most] feketébb az õ ábrázatjok a koromnál, nem ismerik meg õket az utczákon; bõrük csontjaikhoz ragadt, elszáradt, mint a fa.

Jobban jártak, a kik fegyverrel ölettek meg, mint a kik éhen vesztek el; mert azok átveretve multak ki, [ezek pedig] a mezõ termésének hiánya miatt.

Irgalmas anyák kezei megfõzték gyermekeiket, hogy azok eledeleik legyenek az én népem leányának romlásakor

Megteljesíté az Úr az õ búsulását, kiöntötte az õ felgerjedt haragját, és tüzet gyújtott a Sionban, és megemésztette annak fundamentomait.

Nem hitték a föld királyai, sem a föld kerekségének lakosai, hogy szorongató és ellenség vonuljon be Jeruzsálemnek kapuin.

Az õ prófétáinak bûne, az õ papjainak vétke miatt [van ez,] a kik az igazaknak vérét ontották abban.

Tántorogtak, mint vakok az utczákon, vérrel bemocskolva, annyira, hogy ruháikat sem érinthették.

Távozzatok! tisztátalan! kiáltották azoknak; távozzatok, távozzatok, ne illessetek! Bizony elfutottak, bujdostak is; a pogányok közt ezt mondták: Nem lakhatnak itt sokáig!

Az Úr haragja oszlatta el õket; többé nem tekint reájok, [mivelhogy] a papok orczáját nem tisztelték, a véneken nem könyörültek.

Még mikor meg voltunk, elepedve néztek szemeink a hiábavaló segedelem után; esengve várakoztunk olyan népre, a mely nem szabadított meg.

Vadásztak lépéseinkre úgy, hogy nem járhattunk a mi utczáinkon; elközelgetett a mi végünk, beteltek a mi napjaink, bizony eljött a mi végünk!

Gyorsabbak valának a mi üldözõink az égnek saskeselyûinél; a hegyeken kergettek minket, a pusztában ólálkodtak utánunk.

Orrunk lehellete, az Úr felkentje megfogattaték az õ vermeikben, a kirõl azt mondottuk: az õ árnyékában élünk a pogányok között.

Örülj és vígadozz, Edom leánya, a ki Uz földjén lakozol, [mert ]még te rád is rád kerül a pohár, megrészegedel és meztelenkedel.

Eltörültetik a te álnokságod, oh Sion leánya, nem fog téged számûzni többé; meglátogatja a te álnokságodat, Edom leánya fölfedi a te bûneidet.

5. Rész

Emlékezzél meg Uram, mi esett meg rajtunk; tekintsd meg és lásd meg gyalázatunkat!

A mi örökségünk idegenekre szállt; házaink a jövevényekéi.

Apátlan árvák lettünk; anyáink, mint az özvegyek.

Vizünket pénzért iszszuk, tûzifánkat áron kapjuk.

Nyakunknál fogva hajtatunk; elfáradtunk, nincsen nyugtunk.

Égyiptomnak adtunk kezet, az assziroknak, hogy jóllakjunk kenyérrel.

Apáink vétkeztek; nincsenek; mi hordozzuk vétkeiket.

Szolgák uralkodnak rajtunk; nincs a ki megszabadítson kezökbõl.

Életünk veszélyeztetésével szerezzük kenyerünket a pusztában levõ fegyver miatt.

Bõrünk, mint a kemencze, megfeketedett az éhség lázától.

Az asszonyokat meggyalázták Sionban, a szûzeket Júda városaiban.

A fejedelmeket kezökkel akasztották fel; a vének orczáit nem becsülik

Az ifjak a kézi malmot hordozzák, és a gyermekek a fahordásban botlanak el.

A vének eltüntek a kapuból, [megszüntek] az ifjak énekelni.

Oda van a mi szívünk öröme, gyászra fordult a mi körtánczunk.

Elesett a mi fejünknek koronája, jaj most nékünk mert vétkeztünk!

Ezért lett beteg a mi szívünk, ezekért homályosodtak meg a mi szemeink;

A Sion hegyéért, hogy elpusztult; rókák futkosnak azon!

Te Uram örökké megmaradsz; a te királyi széked nemzedékrõl nemzedékre!

Miért feledkezel el örökre mi rólunk? [miért] hagysz el minket hosszú idõre?

Téríts vissza Uram magadhoz és visszatérünk; újítsd meg a mi napjainkat, mint régen.

Mert bizony-bizony megvetettél minket; megharagudtál ránk felettébb!