Psalm 77

77. Zsoltár

Az éneklõmesternek, Jedutunnak; Aszáfé, zsoltár.

Szavamat Istenhez [emelem] és kiáltok; szavamat Istenhez [emelem], hogy figyelmezzen reám.

Nyomorúságom idején az Urat keresem; kezem feltartom éjjel szünetlenül; lelkem nem akar vigasztalást bevenni.

Istenrõl emlékezem és sóhajtok; róla gondolkodom, de elepedt az én lelkem. Szela.

Szemeimet ébren tartod; hánykolódom, de nem szólhatok.

Elmélkedem a régi napokról, a hajdankor éveirõl.

Megemlékezem éjjel az én énekeimrõl; szívemben elgondolkodom és azt kutatja lelkem:

Avagy mindörökké elvet-é az Úr? és nem lesz-é többé jóakaró?

Avagy végképen elfogyott-é az õ kegyelme? vagy megszûnik-é igérete nemzedékrõl nemzedékre?

Avagy elfelejtkezett-é könyörülni Isten? avagy elzárta-é haragjában az õ irgalmát? Szela.

És mondám: Ez az én betegségem, hogy a Fölségesnek jobbja megváltozott.

Megemlékezem az Úrnak cselekedeteirõl, sõt megemlékezem hajdani csodáidról;

És elmélkedem minden cselekedetedrõl, és tetteidrõl gondolkozom.

Oh Isten, a te utad szentséges; kicsoda olyan nagy Isten, mint az Isten?

Te vagy az Isten, a ki csodát mívelsz; megmutattad a népek között a te hatalmadat.

Megváltottad népedet karoddal a Jákób és a József fiait. Szela.

Láttak téged a vizek, oh Isten, láttak téged a vizek és megfélemlének; a mélységek is megrázkódának.

A felhõk vizet ömlesztének; megzendülének a fellegek, és a te nyílaid széllyel futkostanak.

Mennydörgésed zúgott a forgószélben; villámlásaid megvilágosították a mindenséget; megrázkódott és megindult a föld.

Utad a tengeren volt és ösvényed a nagy vizeken; és nyomaid nem látszottak meg.