Job 27

27. Rész

Jób pedig folytatá az õ beszédét, monda:

Él az Isten, a ki az én igazamat elfordította, és a Mindenható, a ki keserûséggel illette az én lelkemet,

Hogy mindaddig, a míg az én lelkem én bennem van, és az Istennek lehellete van az én orromban;

Az én ajakim nem szólnak álnokságot, és az én nyelvem nem mond csalárdságot!

Távol legyen tõlem, hogy igazat adjak néktek! A míg lelkemet ki nem lehelem, ártatlanságomból magamat ki nem tagadom.

Igazságomhoz ragaszkodom, róla le nem mondok; napjaim miatt nem korhol az én szívem.

Ellenségem lesz olyan, mint a gonosz, és a ki ellenem támad, mint az álnok.

Mert micsoda reménysége lehet a képmutatónak, hogy telhetetlenkedett, ha az Isten mégis elragadja az õ lelkét?

Meghallja-é kiáltását az Isten, ha eljõ a nyomorúság reá?

Vajjon gyönyörködhetik-é a Mindenhatóban; segítségül hívhatja-é mindenkor az Istent?

Megtanítlak benneteket Isten dolgaira; a mik a Mindenhatónál vannak, nem titkolom el.

Ímé, ti is mindnyájan látjátok: miért van hát, hogy hiábavalósággal hivalkodtok?!

Ez a gonosz embernek osztályrésze Istentõl, és a kegyetlenek öröksége a Mindenhatótól, a melyet elvesznek:

Ha megsokasulnak is az õ fiai, a kardnak [sokasulnak meg,] és az õ magzatai nem lakhatnak jól kenyérrel sem.

Az õ maradékai dögvész miatt temettetnek el, és az õ özvegyeik meg sem siratják.

Ha mint a port, úgy halmozná is össze az ezüstöt, és úgy szerezné is össze ruháit, mint a sarat:

Összeszerezheti [ugyan,] de az igaz ruházza magára, az ezüstön pedig az ártatlan osztozik.

Házát pók módjára építette föl, és olyanná, mint a csõsz-csinálta kunyhó.

Gazdagon fekszik le, mert nincsen kifosztva; felnyitja szemeit és semmije sincsen.

Meglepi õt, mint az árvíz, a félelem, éjjel ragadja el a zivatar.

Felkapja õt a keleti szél és elviszi, elragadja õt helyérõl.

[Nyilakat] szór reá és nem kiméli; futva kell futnia keze elõl.

Csapkodják felette kezeiket, és kisüvöltik õt az õ lakhelyébõl.