Psalm 73:17–28

Mígnem bemenék az Isten szent helyébe: megértém azoknak sorsát.

Bizony síkos földön helyezted el õket; pusztaságokra vetetted ki õket.

Mind elpusztulnak egy szempillantásban! Elvesznek, elenyésznek a rettegéstõl.

Mint álmot, ha felserkenünk: te Uram, ha felserkensz, [úgy ]veted meg képöket.

Hogyha keseregne szívem, és háborognának veséim:

Akkor balgatag és tudatlan volnék én, oktalan állat volnék te irántad.

De én mindenkor veled vagyok, te fogod az én jobb kezemet.

Tanácsoddal igazgatsz engem, és azután dicsõségbe fogadsz be engem.

Kicsodám van az egekben? Náladnál egyébben nem gyönyörködöm e földön!

Ha elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek kõsziklája és az én örökségem te vagy, oh Isten, mindörökké!

Mert ímé, a kik eltávoznak tõled, elvesznek; mind kiirtod azokat, a kik elhajolnak tõled.

De én? Isten közelsége oly igen jó nékem. Az Úr Istenben vetem reménységemet, hogy hirdessem minden te cselekedetedet.