Job 29

29. Rész

Jób pedig folytatá az õ beszédét, és monda:

Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten õrzött engem!

Mikor az õ szövétneke fénylett fejem fölött, [s] világánál jártam a setétet;

A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!

Mikor még a Mindenható velem volt, [és] körültem voltak gyermekeim;

Mikor lábaimat [édes] tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;

Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:

Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek [és ]állottak.

A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.

A fõemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.

Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felõlem.

Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.

A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.

Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.

A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.

A szûkölködõknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.

Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala

Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.

Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.

Dicsõségem megújul velem, és kézívem erõsebbé lesz kezemben.

Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.

Az én szavaim után nem szóltak többet, [s harmatként] hullt []rájok beszédem.

Mint az esõre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.

Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.

[Örömest] választottam útjokat, mint fõember ültem [ott;] úgy laktam [ott,] mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.