Job 30

30. Rész

Most pedig nevetnek rajtam, a kik fiatalabbak nálam a kiknek atyjokat az én juhaimnak komondorai közé sem számláltam volna.

Mire való lett volna nékem még kezök ereje is? Rájok nézve a vénség elveszett!

Szükség és éhség miatt összeaszottak, a kik a kopár földet futják, a sötét, sivatag pusztaságot.

A kik keserû füvet tépnek a bokor mellett, és rekettyegyökér a kenyerök.

Az emberek közül kiûzik õket, úgy hurítják õket, mint a tolvajt.

Félelmetes völgyekben kell lakniok, a földnek és szikláknak hasadékaiban.

A bokrok között ordítanak, a csalánok alatt gyülekeznek.

Esztelen legények, sõt becstelen fiak, a kiket kivertek az országból.

És most ezeknek lettem gúnydalává, nékik levék beszédtárgyuk!

Útálnak engem, messze távoznak tõlem, és nem átalanak pökdösni elõttem.

Sõt leoldják kötelöket és bántalmaznak engem, és a zabolát elõttem kivetik.

Jobb felõl ifjak támadnak ellenem, gáncsot vetnek lábaimnak, és ösvényt törnek felém, hogy megrontsanak.

Az én útamat elrontják, romlásomat öregbítik, nincsen segítség ellenök.

Mint valami széles résen, úgy rontanak elõ, pusztulás között hömpölyögnek [ide].

Rettegések fordultak ellenem, mint vihar ûzik el tisztességemet, boldogságom eltünt, mint a felhõ.

Mostan azért enmagamért ontja ki magát lelkem; nyomorúságnak napjai fognak meg engem.

Az éjszaka meglyuggatja csontjaimat bennem, és nem nyugosznak az én inaim.

A sok erõlködés miatt elváltozott az én ruházatom; úgy szorít engem, mint a köntösöm galléra.

A sárba vetett engem, hasonlóvá lettem porhoz és hamuhoz

Kiáltok hozzád, de nem felelsz; megállok és [csak] nézel reám!

Kegyetlenné változtál irántam; kezed erejével harczolsz ellenem.

Felemelsz, szélnek eresztesz engem, és széttépsz engem a viharban.

Hiszen tudtam, hogy visszatérítesz engem a halálba, és a minden élõ gyülekezõ házába;

De a roskadóban levõ ne nyujtsa-é ki kezét? Avagy ha veszendõben van, ne kiáltson-é segítségért?

Avagy nem sírtam-é azon, a kinek kemény napja volt; a szûkölködõ miatt nem volt-é lelkem szomorú?

Bizony jót reméltem és rossz következék, világosságot vártam és homály jöve.

Az én bensõm forr és nem nyugoszik; megrohantak engem a nyomorúságnak napjai.

Feketülten járok, de nem a nap hõsége miatt; felkelek a gyülekezetben [és] kiáltozom.

Atyjok fiává lettem a sakáloknak, és társokká a strucz madaraknak.

Bõröm feketül[ten hámlik le] rólam, és csontom elég a hõség miatt.

Hegedûm sírássá változék, sípom pedig jajgatók szavává.