Song of Solomon 2:8–17

Az én szerelmesemnek szavát [hallom], ímé, õ jõ,

ugrálva a hegyeken,

szökellve a halmokon!

Hasonlatos az én szerelmesem az õzhöz, vagy a szarvasoknak fiához.

Ímé, ott áll a mi falunkon túl,

néz az ablakon keresztül,

tekintget a rostélyokon keresztül,

Szóla az én szerelmesem nékem, és monda:

kelj fel én mátkám, én szépem, és jöszte.

Mert ímé a tél elmult,

az esõ elmult, elment.

Virágok láttatnak a földön,

az éneklésnek ideje eljött,

és a gerliczének szava hallatik a mi földünkön.

A fügefa érleli elsõ gyümölcsét,

és a szõlõk virágzásban vannak, jóillatot adnak;

kelj fel én mátkám, én szépem, és jõjj [hozzám!]

Én galambom, a kõsziklának hasadékiban,

a magas kõszálnak rejtekében,

mutasd meg nékem a te orczádat, hadd halljam a te szódat;

mert a te szód gyönyörûséges,

és a te tekinteted ékes!

Fogjátok meg nékünk a rókákat, a rókafiakat,

a kik a szõlõket elpusztítják;

mert a mi szõlõink virágban vannak.

Az én szerelmesem enyém, és én az övé,

a ki a liliomok közt legeltet.

Míglen meghûsül a nap és az árnyékok elmúlnak:

térj meg és légy hasonló, én szerelmesem, az õzhöz,

vagy a szarvasoknak fiához a Béther hegyein.