Habakkuk 1:6–17

Mert ímé, feltámasztom a Káldeusokat, a kegyetlen és vakmerõ nemzetet, a mely eljárja a földet széltében, hogy hajlékokat foglaljon el, a melyek nem az övéi.

Rettenetes és iszonyatos ez, maga szerzi törvényét és hatalmát.

És lovai serényebbek a párduczoknál, és gyorsabbak az estveli farkasoknál, és elõtörtetnek az õ lovasai; és az õ lovasai messzirõl jõnek, repülnek, mint a zsákmányra sietõ keselyû.

Mindnyája ragadományért jön, arczuk elõre néz, és annyi foglyot gyûjt, mint a föveny.

Kaczag ez a királyokon, és a fejedelmek néki nevetség, minden erõsséget csak nevet, töltést emel és megostromolja azt.

Majd tovaszáll viharként és elvonul és bûnbe esik; õ kinek istene az õ hatalma.

Avagy nem te vagy-é Uram, öröktõl fogva az én Istenem, Szentem? Nem veszünk el! Ítéletre rendelted õt, oh Uram, fenyítõül választottad õt, én erõsségem!

Tisztábbak szemeid, hogysem nézhetnéd a gonoszt, és a nyomorgatást nem szemlélheted: miért szemléled [hát] a hitszegõket? [és] hallgatsz, mikor a gonosz elnyeli a nálánál igazabbat?!

Olyanokká teszed az embert, mint a tenger halai, és mint a csúszómászó állatok, a melyeknek nincsen vezérök?

Mindnyáját kivonsza horoggal, gyalomjába keríti, és hálójába takarítja be õket; ezért örül és vígad.

Ezért áldozik gyalomjának, és füstöl az õ hálójának, mert ezekkel kövér az õ része, és zsíros az õ eledele.

Vajjon azért ürítheti-é gyalmát, és szüntelen ölheti-é a nemzeteket kímélet nélkül?!