Job 31:24–34

Ha reménységemet aranyba vetettem, és azt mondtam az olvasztott aranynak: Én bizodalmam!

Ha örültem azon, hogy nagy a gazdagságom, és hogy sokat szerzett az én kezem;

Ha néztem a napot, mikor fényesen ragyogott, és a holdat, mikor méltósággal haladt,

És az én szívem titkon elcsábult, és szájammal megcsókoltam a kezemet:

Ez is biró elé tartozó bûn volna, mert ámítottam volna az Istent oda fent!

Ha örvendeztem az engem gyûlölõnek nyomorúságán, és ugráltam örömömben, hogy azt baj érte;

(De nem engedtem, hogy szájam vétkezzék azzal, hogy átkot kérjek az õ lelkére!)

Ha nem mondták az én sátorom cselédei: Van-é, a ki az õ húsával jól nem lakott?

(A jövevény nem hált az utczán, ajtóimat az utas elõtt megnyitám.)

Ha emberi módon eltitkoltam vétkemet, keblembe rejtve bûnömet:

Bizony akkor tarthatnék a nagy tömegtõl, rettegnem kellene nemzetségek megvetésétõl; elnémulnék [és] az ajtón sem lépnék ki!