Job 25–27

25. Rész

Felele pedig a Sukhból való Bildád, és monda:

Hatalom és fenség az övé, a ki békességet szerez az õ magasságaiban.

Van-é száma az õ sereginek, és kire nem kél fel az õ világossága?

Hogy-hogy lehetne igaz a halandó Isten elõtt, hogyan lehetne tiszta, a ki asszonytól született?

Nézd a holdat, az sem ragyogó, még a csillagok sem tiszták az õ szemei elõtt.

Mennyivel kevésbé a halandó, a ki féreg, és az embernek fia, a ki hernyó.

26. Rész

Jób pedig felele, és monda:

Bezzeg jól segítettél a tehetetlenen, meggyámolítottad az erõtelen kart!

Bezzeg jó tanácsot adtál a tudatlannak, és sok értelmet tanusítottál!

Kivel beszélgettél, és kinek a lelke jött ki belõled?

A halottak is megremegnek [tõle;] a vizek alatt levõk és azok lakói is.

Az alvilág mezítelen elõtte, és eltakaratlan a holtak országa.

Õ terjeszti ki északot az üresség fölé és függeszti föl a földet a semmiség fölé.

Õ köti össze felhõibe a vizeket úgy, hogy a felhõ alattok meg nem hasad.

Õ rejti el királyi székének színét, felhõjét fölibe terítvén.

Õ szab határt a víz színe fölé - a világosságnak és setétségnek elvégzõdéséig.

Az egek oszlopai megrendülnek, és düledeznek fenyegetéseitõl

Erejével felriasztja a tengert, és bölcseségével megtöri Ráhábot.

Lehelletével megékesíti az eget, keze átdöfi a futó kígyót.

Ímé, ezek az õ útainak részei, de mily kicsiny rész az, a mit meghallunk abból! Ám az õ hatalmának mennydörgését ki érthetné meg?

27. Rész

Jób pedig folytatá az õ beszédét, monda:

Él az Isten, a ki az én igazamat elfordította, és a Mindenható, a ki keserûséggel illette az én lelkemet,

Hogy mindaddig, a míg az én lelkem én bennem van, és az Istennek lehellete van az én orromban;

Az én ajakim nem szólnak álnokságot, és az én nyelvem nem mond csalárdságot!

Távol legyen tõlem, hogy igazat adjak néktek! A míg lelkemet ki nem lehelem, ártatlanságomból magamat ki nem tagadom.

Igazságomhoz ragaszkodom, róla le nem mondok; napjaim miatt nem korhol az én szívem.

Ellenségem lesz olyan, mint a gonosz, és a ki ellenem támad, mint az álnok.

Mert micsoda reménysége lehet a képmutatónak, hogy telhetetlenkedett, ha az Isten mégis elragadja az õ lelkét?

Meghallja-é kiáltását az Isten, ha eljõ a nyomorúság reá?

Vajjon gyönyörködhetik-é a Mindenhatóban; segítségül hívhatja-é mindenkor az Istent?

Megtanítlak benneteket Isten dolgaira; a mik a Mindenhatónál vannak, nem titkolom el.

Ímé, ti is mindnyájan látjátok: miért van hát, hogy hiábavalósággal hivalkodtok?!

Ez a gonosz embernek osztályrésze Istentõl, és a kegyetlenek öröksége a Mindenhatótól, a melyet elvesznek:

Ha megsokasulnak is az õ fiai, a kardnak [sokasulnak meg,] és az õ magzatai nem lakhatnak jól kenyérrel sem.

Az õ maradékai dögvész miatt temettetnek el, és az õ özvegyeik meg sem siratják.

Ha mint a port, úgy halmozná is össze az ezüstöt, és úgy szerezné is össze ruháit, mint a sarat:

Összeszerezheti [ugyan,] de az igaz ruházza magára, az ezüstön pedig az ártatlan osztozik.

Házát pók módjára építette föl, és olyanná, mint a csõsz-csinálta kunyhó.

Gazdagon fekszik le, mert nincsen kifosztva; felnyitja szemeit és semmije sincsen.

Meglepi õt, mint az árvíz, a félelem, éjjel ragadja el a zivatar.

Felkapja õt a keleti szél és elviszi, elragadja õt helyérõl.

[Nyilakat] szór reá és nem kiméli; futva kell futnia keze elõl.

Csapkodják felette kezeiket, és kisüvöltik õt az õ lakhelyébõl.