Genesis 19:17–29

És lõn mikor kivivék õket, monda az [egyik:] Mentsd meg a te életedet, hátra ne tekints, és meg ne állj a környéken; a hegyre menekülj, hogy el ne veszsz.

És monda Lót nékik: Ne oh Uram!

Ímé a te szolgád kegyelmet talált te elõtted, és nagy a te irgalmasságod, melyet mutattál irántam, hogy életemet megtartotta: de én nem menekûlhetek a hegyre, nehogy utólérjen a veszedelem, és meghaljak.

Ímhol az a város közel van, hogy oda fussak, kicsiny is, hadd menekûljek kérlek oda, lám kicsiny az; és én életben maradok.

Monda azért néki: Ím tekintek rád e dologban is, és nem pusztítom el a várost, a melyrõl szólottál.

Siess, menekülj oda, mert semmit sem tehetek addig, míg oda nem érsz. Azért nevezték annak a városnak nevét Czóárnak.

A nap feljött vala a földre, mikor Lót Czóárba ére.

És bocsáta az Úr Sodomára és Gomorára kénköves és tüzes esõt az Úrtól az égbõl.

És elsûlyeszté ama városokat, és azt az egész vidéket, és a városok minden lakosait, és a föld növényeit is.

És hátra tekinte az õ felesége, és sóbálványnyá lõn.

Ábrahám pedig reggel arra a helyre indúla, a hol az Úr színe elõtt állott vala.

És tekinte Sodoma és Gomora felé, és az egész környék földje felé; és látá, és ímé felszálla a földnek füstje, mint a kemencze füstje.

És lõn mikor elveszté Isten annak a környéknek városait, megemlékezék az Isten Ábrahámról, és kiküldé Lótot a veszedelembõl, mikor elsûlyeszté a városokat, a melyekben lakott vala Lót.