Igen nagy gyötrelemben vala pedig Amnon, úgy hogy beteggé lett az õ hugáért, Támárért; mert szûz vala, és Amnon elõtt lehetetlennek tünt fel, hogy rajta valamit elkövessen.

[Vala] azonban Amnonnak egy barátja, kinek Jonadáb vala neve, Simeának, Dávid testvérének fia; Jonadáb pedig igen eszes ember vala.

Ki monda néki: Mi az oka, hogy te naponként soványodol, királynak fia? Nem mondhatnád-é meg nékem? És monda néki Amnon: Támárt, Absolon öcsémnek hugát igen szeretem.

És monda néki Jonadáb: Feküdj le ágyadba, és tedd betegnek magadat. És ha eljön atyád, hogy meglátogasson, mondd azt néki: Jõjjön ide, kérlek, Támár, az én hugom, hadd adjon ennem; és itt szemem elõtt készítse el az ételt, hogy én is lássam, és az õ kezébõl egyem.

Lefeküvék azért Amnon, és tetteté, mintha beteg volna; mikor azután eljött a király, hogy õt meglátogassa, monda Amnon a királynak: Kérlek, hadd jõjjön ide hozzám Támár hugom, hadd csináljon elõttem egy pár bélest, és hadd egyem az õ kezébõl.

Elkülde azért Dávid a Támár házához, ezt izenvén: Eredj el mindjárt az Amnon bátyád házához, és készíts valami ennivalót néki.

Beméne azért Támár az Amnon bátyja házába, õ pedig fekszik vala. És lisztet vévén, meggyúrá és bélest csinála õ elõtte, és megfõzé a bélest.

Elõhozá annakutána a serpenyõt, és kitölté eleibe; de õ nem akara enni. És monda Amnon: Küldjetek ki mellõlem mindenkit; és kimenének mindnyájan elõle.

Akkor monda Amnon Támárnak: Hozd be a kamarába az étket, hadd egyem kezedbõl; vevé azért Támár a bélest, melyet készített vala, és bevivé Amnon bátyjának az ágyasházba.

És eleibe vivé, hogy egyék, és megragadá õt, és monda néki: Jõjj, feküdj mellém, húgom.

Õ pedig monda néki: Ne, bátyám, engem meg ne ronts, mert nem szoktak így cselekedni Izráelben, ne kövess el ilyen gyalázatot.

És én, ugyan hová vigyem szégyenemet? Te pedig olyan leszel Izráelben, mint egy bolond. Azért kérlek, szólj a királynak, mert nem fog megtagadni engem tõled.

Õ azonban nem akart szavára hallgatni, hanem erõsebb levén nála, erõt vett rajta, és vele feküvék.

És meggyûlölé õt Amnon felette igen, mert nagyobb lõn gyûlölete, melylyel gyûlölte õt, a szeretetnél, melylyel õt megszerette vala És monda néki Amnon: Kelj fel, eredj dolgodra.

Ki felele néki: Ne kövess el nagyobb gonoszságot annál, a melyet rajtam véghezvittél, hogy elûzz engem. Õ azonban nem akart reá hallgatni,

Hanem beszólítá szolgáját, a ki néki szolgál vala, és monda: Ûzd ki õt gyorsan elõlem, és zárd be az ajtót utána.

Vala pedig õ rajta igen szép tarka szoknya, a milyenben a király leányai szoktak járni, míg szûzek valának. Kiûzé azért õt a szolga, és bezárá az ajtót utána.

Hamut hinte azért Támár az õ fejére, és a tarka szoknyát, mely rajta volt, meghasogatá, kezét pedig fejére tevén, jajgatva jár vala.

És monda néki a bátyja, Absolon: Talán Amnon bátyád volt veled? Azért hallgass most, hugom, [mert] atyádfia, ne bánkódjál azon felettébb. Lakozék azért Támár nagy árvaságban az õ bátyjának, Absolonnak házában.

Dávid király pedig hallván mindezeket, felette igen megharaguvék.

Nem szóla pedig semmit felõle Absolon Amnonnak, sem jót, sem gonoszt; mert igen gyûlöli vala Absolon Amnont, mivelhogy megszeplõsítette az õ hugát, Támárt.

Read in Logos

Public Domain