Job 14:1–22

Az asszonytól született ember rövid életû és háborúságokkal bõvelkedõ.

Mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó.

Még az ilyen ellen is felnyitod-é szemeidet, tennen magaddal törvénybe állítasz-é engem?

Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.

Nincsenek-é meghatározva napjai? Az õ hónapjainak számát te tudod; határt vetettél néki, a melyet nem hághat át.

Fordulj el azért tõle, hogy nyugodalma legyen, hogy legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek.

Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az õ hajtásai el nem fogynak.

Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke:

A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete.

De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van õ?

Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad:

Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az õ álmukból.

Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam!

Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? [Akkor] az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom.

Szólítanál és én felelnék néked, kivánkoznál a te kezednek alkotása után.

De most számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet!

Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bûneimhez

Még a hegy is szétomlik, ha eldõl; a szikla is elmozdul helyérõl;

A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé.

Hatalmaskodol rajta szüntelen és õ elmegy; megváltoztatván az arczát, úgy bocsátod el õt.

Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törõdik velök.

Csak õmagáért fáj még a teste, és a lelke is õmagáért kesereg.