Isaiah 21:1–10

Jövendölés a tenger pusztasága ellen.

Mint szélvészek, délen tombolók, úgy jõ a pusztából, rettenetes földrõl.

Kemény látás jelentetett meg nékem: a csalárd csal, a pusztító pusztít. Jõjj fel Élám, szálld meg Madai, minden õ fohászkodásának véget vetek.

Ezért ágyékim telvék fájdalommal, és kínok fogtak el, mint a szûlõ asszony kínjai; gyötrõdöm hallása miatt, és megrémültem látása miatt.

Reszket szívem, iszonyúság rettent, a kedves éjszakát remegéssé tevé nékem.

Teríts asztalt, vigyázzon a vigyázó, egyetek, igyatok; föl fejedelmek, kenjétek a paizst!

Mert így szólott hozzám az Úr: Menj és állass õrállót, a mit lát, mondja meg.

És látott lovas csapatot, páros lovagokat, szamaras csapatot, tevés csapatot, és nagy figyelmesen hallgatott.

És kiálta, mint oroszlán: Uram, az õrtoronyban állok szüntelen napestig, és õrhelyemen állok egész éjszakákon.

És ímé, lovas csapat jött, páros lovagok, és szólott és mondá: Elesett, elesett Babilon, s isteneinek minden faragott képeit a földre zúzták le.

Oh én cséplésem és szérûmnek fia, a mit hallottam a seregek Urától, Izráel Istenétõl, azt jelentém meg néktek!