Job 41:12–34

Nem hallgathatom el testének részeit, erejének mivoltát, alkotásának szépségét.

Ki takarhatja fel ruhája felszínét; két sor foga közé kicsoda hatol be?

Ki nyitotta fel orczájának ajtait? Fogainak sorai körül rémület [lakik!]

Büszkesége a csatornás pajzsok, összetartva [mintegy] szorító pecséttel.

Egyik szorosan a másikhoz lapul, hogy közéje levegõ se megy.

Egyik a másikhoz tapad, egymást tartják, egymástól elszakadhatatlanok.

Tüsszentése fényt sugároz ki, és szemei, mint a hajnal szempillái.

A szájából szövétnekek jõnek ki, [és] tüzes szikrák omlanak ki.

Orrlyukaiból gõz lövel elõ, mint a forró fazékból és üstbõl.

Lehellete meggyujtja a holt szenet, és a szájából láng lövel elõ.

Nyakszirtjén az erõ tanyáz, elõtte félelem ugrándozik.

Testének részei egymáshoz tapadtak; kemény önmagában és nem izeg-mozog.

Szíve kemény, mint a kõ, oly kemény, mint az alsó malomkõ.

Hogyha felkél, hõsök is remegnek; ijedtökben veszteg állnak.

Ha éri is a fegyver, nem áll meg benne, [legyen bár] dárda, kopja vagy kelevéz.

Annyiba veszi a vasat, mint a pozdorját, az aczélt, mint a korhadt fát.

A nyíl vesszõje el nem ûzi õt, a parittyakövek pozdorjává változnak rajta.

Pozdorjának tartja a buzogányütést is, és kineveti a bárd suhogását.

Alatta éles cserepek vannak; mint szeges borona hentereg az iszap felett.

Felkavarja a mély vizet, mint a fazekat, a tengert olyanná teszi, mint a festékedény.

Maga után világos ösvényt hagy, azt hinné [valaki,] a tenger megõszült.

Nincs e földön hozzá hasonló, a mely úgy teremtetett, hogy ne rettegjen.

Lenéz minden nagy állatot, õ a király minden ragadozó felett.