2 Samuel 12:16–23

És könyörge Dávid az Istennek a gyermekért, és bõjtöle is Dávid, és bemenvén, a földön feküvék éjjel.

Felkelének azért az õ házának vénei [és menének] õ hozzá, hogy felemeljék õt a földrõl: de nem akará, és nem is evék õ velek kenyeret.

Hetednapra azért meghala a gyermek, és nem merik vala a Dávid szolgái néki megmondani, hogy meghalt a gyermek, mert ezt mondják vala: Ímé, még mikor a gyermek élt, szólottunk néki és meg sem hallotta szónkat; hogyan mondanánk meg néki, hogy meghalt a gyermek, hogy [magának] bajt szerezzen?

Látván pedig Dávid, hogy az õ szolgái suttognak, eszébe vevé Dávid, hogy meghalt a gyermek, és monda Dávid az õ szolgáinak: Meghalt-é a gyermek? Azok mondának: Meghalt.

Felkelvén azért Dávid a földrõl, megmosdék és megkené magát és más ruhát võn magára, és bemenvén az Úr házába, imádkozék. Azután beméne a maga házába, és kérésére kenyeret vivének eleibe, és evék.

Akkor mondának az õ szolgái néki: Mi dolog ez, a mit míveltél? Míg a gyermek élt, bõjtöltél és sírtál; most pedig, hogy meghalt a gyermek, felkelél és kenyeret ettél.

Monda õ: Míg a gyermek élt, addig bõjtöltem és sírtam; mert ezt mondottam: Ki tudja, talán az Úr könyörül rajtam, és megél a gyermek.

De most, [hogy] meghalt, vajjon miért bõjtölnék? Vajjon visszahozhatom-é azzal? Én megyek õ hozzá, de õ nem jõ ide vissza én hozzám.