1 Corinthians 2:1–12

Én is, mikor hozzátok mentem, atyámfiai, nem mentem, hogy nagy ékesszólással, avagy bölcseséggel hirdessem néktek az Isten bizonyságtételét.

Mert nem végeztem, hogy egyébrõl tudjak ti köztetek, mint a Jézus Krisztusról, még pedig mint megfeszítettrõl.

És én erõtlenség, félelem és nagy rettegés közt jelentem meg ti köztetek.

És az én beszédem és az én prédikálásom nem emberi bölcseségnek hitetõ beszédiben állott, hanem léleknek és erõnek megmutatásában:

Hogy a ti hitetek ne emberek bölcseségén, hanem Istennek erején nyugodjék.

Bölcseséget pedig a tökéletesek között szólunk; ámde nem e világnak, sem e világ veszendõ fejedelmeinek bölcseségét;

Hanem Istennek titkon való bölcseségét szóljuk, azt az elrejtetett, melyet öröktõl fogva elrendelt az Isten a mi dicsõségünkre;

Melyet e világ fejedelmei közül senki sem ismert, mert ha megismerték volna, nem feszítették volna meg a dicsõség Urát:

Hanem, a mint meg van írva: A miket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, a miket Isten készített az õt szeretõknek.

Nekünk azonban az Isten kijelentette az õ Lelke által: mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is.

Mert kicsoda tudja az emberek közül az ember dolgait, hanemha az embernek lelke, a mely õ benne van? Azonképen az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek Lelke.

Mi pedig nem e világnak lelkét vettük, hanem az Istenbõl való Lelket; hogy megismerjük azokat, a miket Isten ajándékozott nékünk.